Fotó: a Mathias Corvinus Collegium Facebook oldala
2021. december 18-án került sor a Rubicon Intézet és a Mathias Corvinus Collegium családtörténeti pályázatának díjkiosztó ünnepségére Budapesten. A rendezvényen Fodor Pál mondott üdvözlőbeszédet, amelyet az alábbiakban olvashatnak.
Tisztelt ünneplő közönség!
Sok szeretettel köszöntöm én is kedves mindannyiukat a Rubicon Intézet és az MCC családtörténeti pályázatának díjkiosztó ünnepségén. Szándékosan használom az ünnep szót: hiszen mi másnak lehetne nevezni egy olyan alkalmat, amikor középiskolás és egyetemista diákok történelmi kutatómunkáját díjazzák, ráadásul a kutatómunka témája éppen a család, a családtörténet. Azt, hogy vannak még diákok, akiket érdekel a történelem, s még kutatni is hajlandók, a mai egyetemi viszonyok némi ismeretében (amikor sokan egyetlen cikket nem hajlandók elolvasni egyik óráról a másikra), nem lehet eléggé értékelni. A család és a családtörténet fontossága pedig mindennél nyilvánvalóbb egy olyan világban, amikor az emberi társadalomnak ezt az alapsejtjét, a kiegyensúlyozott személyiségfejlődés legfontosabb keretét óriási erővel dekonstruálják, magyarán „szedik szét” a mai fősodratú ideológiák és tudományos irányzatok. Csak dicsérni tudom a két intézmény kezdeményezését, és szerfölött örülök annak, hogy a pályázat nagy sikert aratott. Ez arra utal, hogy vannak még olyan szigetek, bástyák, ahol „korunk hősei” élnek, akik nem hagyják, hogy a pillanatnak és csakis a pillanatnak élésre biztató szirénhangok elcsábítsák őket, és megpróbálnak úgy élni, ahogy az emberi történelem nagyobb részében az emberek éltek. Akik nem feledkeznek el a múltról, elődeikről, akik nem hiszik, hogy velük kezdődik a történelem, és akik nem szólnak le és dobnak el mindent, ami régi, amit az előttük járó nemzedékek hoztak létre.
Ha már itt tartunk, hadd mondjam el, hogy eddigi élettapasztalataim alapján – tudván tudva, hogy minden kategorizálás önkényes és igazságtalan – úgy látom, hogy az emberek a történelemhez való viszonyuk alapján két csoportba oszthatók. Az első csoportba tartoznak a „történelmi emberek”. Ők olyanok, mint a gyermekkorrom világában, a szűkebb környezetemben megismert emberek, a szüleim és nagyszüleim nemzedéke, akik részben még a 19. század végén, nagyrészt pedig a 20 század első felében születtek. Egyszerű falusi emberek voltak, akik kevés konkrétumot ismertek a „nagy” történelemről, de sok, a közösség szempontjából sorsdöntő magyar eseményről mégis tudtak, és némelyikkel – mint például a törököket legyőző Kinizsivel és híres, a kenyérmezei csata után bemutatott táncával – személyesen és szenvedélyesen azonosultak. Soha nem hallottak Edmond Burke-ről, a neves angol konzervatív filozófusról, mégis az ő sokszor idézett (és nemrégiben az új magyar alkotmányt bevezető Nemzeti hitvallás szövegébe is bekerült) gondolata szerint éltek. Idézem:
„Bizonyos, hogy a társadalom szerződés. … nem csupán maguk az élők, hanem az élők, a már megholtak, s a még meg nem születettek közötti társas viszony…”
Ezért nemcsak felmenőiket és rokonaikat tartották számon (bár annak a régi nomád elvárásnak, hogy minden ember „hetediziglen” ismerje elődeit, már ők sem feleltek meg), elemi kötelességüknek tekintették a jövőről való gondoskodást is, vagyis a családalapítást és a gyermekek nemzését. Ha szabad itt egy újabb személyes dologgal előhozakodnom, azt hiszem, apám reagálása az én születésemre mindent elmond ezeknek a nemzedékeknek a gondolkodásáról. Mint később mesélték nekem, amikor a „házi” szülőszobából kiszóltak neki, hogy az imént felsírt jövevény fiú, örömében perceken át ugrándozott azt kiabálva: „fiam született, fiam született!”. Ezzel csak azt akarta kifejezni, hogy biztosítva van a család jövője (és persze talán munkaereje is), az élet folytonossága, ami értelmet ad minden szenvedésnek és nyűgnek.
Fotó: a Mathias Corvinus Collegium Facebook oldala
A másik típust „történelem nélküli” vagy „történelmen kívüli ember”-nek nevezem. Ennek tipikus képviselője János, aki pár hónapig a sofőröm volt néhány évvel ezelőtt. Egyik első utunkon, amikor GPS-t használva sem találta meg az utat, és álltunk a dugóban, megkérdezte tőlem, mivel is foglalkozom. „Történelemmel, főleg oszmán-török történelemmel, és a hódoltság korával”, válaszoltam, mire János a következőképpen nyilatkozott: „Én ezt nem értem. Ami elmúlt, az elmúlt, minek avval foglalkozni?” Mind a mai napig komoly magyar társadalmi probléma, hogy az 1945-ben hatalomra került rezsim 45 éves „áldásos tevékenységének” köszönhetően a korábban kisebbségben lévő „történelem nélküli ember” rettentően elszaporodott. Segítette fennmaradását az 1990-es rendszerváltozás után teret nyerő, a hedonizmusra vagy a fiatalok körében jól ismert formulával „élj gyorsan” életmódra serkentő szabadosság. Nagy tömegek élnek a „minden szabad nekem” felfogás szerint, de elfelejtik, hogy ehhez Szent Pál hozzátette a következőket is:
„Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává.” (Kor.I. 6:12).
Fotó: a Mathias Corvinus Collegium Facebook oldala
Miért hozom ezt itt szóba? Azért, mert a pályázóknak, a nyerteseknek és a hozzájuk hasonló fiataloknak – igaz, kéretlenül – egy tanácsot is szeretnék adni a dicséret mellé. Ez nem más, mint hogy igyekezzenek, igyekezzetek a teljes Burke-i gondolat szerint élni. A nagy gondolkodó azt is mondta, hogy
„Nem törődnek utódaikkal azok, akik soha nem tekintenek vissza őseikre”. Fordítsuk ki ezt a mondatot, mert így is igaz lesz: „Hiába tekintenek vissza őseikre azok, akik nem törődnek az utódaikkal.”
Magyarán, mit sem ér szép családtörténeteket írni, családi anekdotákat gyűjteni és felemlegetni, családi iratokat rendezgetni, ha nem lesznek utódaink, akik ránk emlékeznének, akik a mi iratainkat és hagyatékunkat rendezgetnék, és akik a mi életüket és tetteinket írnák meg. Ahhoz, hogy ezt a tragédiát, az élet megszakadását elkerüljük, az kell, hogy gyermekeink legyenek. Annak pedig az a legjobb módja, ha megházasodunk, ha családot alapítunk. Mondjanak bármit korunk sziréhangjai, ennél jobb keretet egy teljes, emberi élethez még nem talált ki a természet/a Teremtő/az emberiség (tetszés szerint; és az akkor is igaz, ha történetileg a család messze bonyolultabb képlet volt, mint a szent család mintájára elképzelt „nukleáris (szülő-párosból és gyermekeikből álló család)”. Ha szabad ismét személyes hangot megütnöm, saját tapasztalataim mindenben alátámasztják ezt az állítást. Két testvérem van, és bár időnként köztünk is előfordultak súrlódások, csak hasznát láttuk annak, hogy többen vagyunk – ha szabad ilyen haszonelvű érvet használnom. Magam korán házasodtam, 24 éves koromban apa lettem, 50 évesen pedig nagyapa, jóllehet voltak dolgok, amelyek az ellenkezőjére ösztönöztek. De azért is meg akartam mutatni, hogy lehet ezt jól is csinálni. És most óriási örömmel és megelégedéssel látom, hogy két fiam milyen szépen boldogul, hogy mennyivel okosabbak nálam (sokat tanulok és néha már én öröklök ruhákat tőlük) és hogy milyen szépek és jóeszűek az unokáim (mind lány, mi mást is mondhatnék róluk…). Mindezt csak azért mondom el itt, hogy a példám követésére buzdítsam a családszerető fiatal pályázókat: a minél korábbi házasodásra és szülővé válásra, mert ostobaság az a felfogás, hogy előbb az anyagiak legyenek meg, és hogy előbb meg kell érnünk a házasságra. Gyakorlatilag semmim sem volt egy albérleten kívül, amikor az első gyermekem született, de aztán hosszú évek kemény munkájával (kétkezivel is), előbb házunk, aztán autónk is lett. A „megérésről” pedig csak annyit: a házasságra csak házasságon belül lehet megérni, mert az egy végtelen tanulási és alkalmazkodási folyamat, amit máshol nem lehet megtanulni. S ehhez nem is kell olyan sok, csak például a képesség és az akarat annak kimondására, amit Jézus urunk így tanított nekünk:
„Fiat voluntas tua! Legyen meg a te akaratod!”
Nemcsak az Úré, hanem, evilági értelemben, a társadé is. Vagyis annak elfogadása – akármilyen nehéz is –, hogy nem te vagy a világegyetem központja, hanem a múlt, a jelen és a jövendő egysége, az élet folytonossága, a család megmaradása csak lemondások árán valósulhat meg.
Fotó: a Mathias Corvinus Collegium Facebook oldala
Aki a családja története iránt érdeklődik, netán még meg is írja azt vagy annak ilyen-olyan epizódját, az már megtette az első lépést. Ne féljetek tehát megtenni a másodikat is, a házasodást és az utódok létrehozását, mert nagy jutalom lesz érte az osztályrészetek: egy teljes emberi élet, és az a jó érzés, hogy a nagyobb közösség jövőjéhez is hozzátettétek a magatokét. Így épül a jövő, hasonlóan ahhoz, ahogy a családtörténetekből a nagy közös történet, ami ennek a pályázatnak is a célja volt. Legvégül engedjék meg, hogy nagy-nagy köszönetet mondjak azoknak a szülőknek, akik ezeket a reménységünket jelentő fiatalokat felnevelték, akik közül most a legkiválóbbaknak átadjuk megérdemelt díjaikat.
Köszönöm, hogy meghallgattak!